A szörnyű 1970-es árvíz 2.

Sulyok József, 2013. febr. 27.

Előzménye: A szörnyű 1970-es árvíz

Bűnbeesés
Az árvízi védekezés ellenőrzéséhez hivatali gépkocsit nem kaptunk, ezért egyik késő délután, Hernádi főhadnagy Zsigulijával indultunk a Tarpa határában lévő, kritikus állapotú tiszai gáthoz.

Ott a vásárosnaményi KTSZ PV. szakszolgálata állt figyelő készenlétbe, hogy időben jelezhessék a töltésszakadás, buzgárosodás veszélyét. Zuhogó esőben értünk a gátszakaszhoz. Az első ember, akivel találkoztunk, esőkabátban a földbenyomott ásójára támaszkodva, állva aludt. Majdnem mindegy volt, hiszen úgy sem láttak semmit a gyér lámpafény mellett.

Patakokba folyt az esővíz a töltés oldalán, szinte lehetetlen volt észrevenni a töltésen áttörő buzgárt. Kérdésünkre elmondták, hogy már második napja vannak kint és csak egyszer kaptak enni, s amit otthonról magukkal hoztak, az is elfogyott. Megígértük, hogy intézkedni fogunk. Besötétedett, mire Tarpára a községházához értünk, ahol Varga Zoltán tanácstitkár volt ügyeletbe. Vázoltuk neki a helyzetet, mire azt válaszolta, nem tud segíteni, mert két napja a faluban sincs kenyér.

Az iskolaudvaron, sátrakban elszállásolt katonák adtak néhány kenyeret az ügyeletnek, de már nekik is fogytán van. Ezután Varga Zoltán pár percre kiment az irodából, s egy jókora füstölt oldalszalonnával tért vissza. A sajátjából hozta, megjegyezve, hogy ezzel tud segíteni. Ezek után elmentünk az iskolaudvarra a katonákhoz, hogy kenyeret kérjünk tőlük.

A szakadó esőben senki sem tartózkodott kint, behúzódtak a sátrakba, azokból hang, és villanyvilágítás szűrődött ki. Az élelmezési sátor mellet elhaladva - ahol főzés után éppen szellőztettek - láttuk, hogy bent a sarokban néhány kenyér van. Hernádi főhadnagy váratlanul megállt, s azt súgta nekem:

- Nem kérünk kenyeret, mert lehet, hogy nekünk sem adnak. Én odamegyek a nagysátorhoz, ahonnan a hangok szűrődnek ki, balhét csinálok, hogy miért nincs kint őrség, addig te hátulról a sátorlap alól vegyél el két kenyeret!

– Magyarul lopjak kenyeret? – kérdeztem vissza meglepődve.

– Úgy is lehet mondani. – válaszolta.

Majd otthagyott, s a parancsnoki sátorhoz ment, hangosan bemutatkozott:
- Elöljáró vagyok! Hernádi főhadnagy. Ki itt a parancsnok? Miért nincs az udvaron őrség? Jelezni fogom fegyelmezetlenségüket a feletteseiknek.

Ez alatt én kiemeltem a ponyva alól két kenyeret és gyorsan a Zsiguliba tettem, majd odamentem a parancsnoki sátorhoz. Bólintottam. Hernádi András észlelve, hogy sikerült az akció, engedékenyebbre váltott.

- Jó, látom kissé fáradtak. De az éberség sohasem árt, mert elvihetik fejük felől a sátrat is!

Az ott tartózkodó 8-10 katona szólni sem tudott meglepetésében. Elköszöntünk és visszamentünk a Tisza töltéshez. Odaadtuk az embereknek a szalonnát és a két rekvirált, szikkadt kenyeret. S kértük, bírják ki az éjszakát, reggel le lesznek váltva. Majd, mint kik jól végezték dolgukat, mentünk tovább. A kocsiban kissé összeszólalkoztam Bandival, hogy a kenyérszerzéshez nem ez volt a legjobb megoldás.

- Lehet, de ez volt a legcélszerűbb. – válaszolta nevetve.

Folytása: A szörnyű 1970-es árvíz 3.

Kapcsolódó cikk:

Ma már történelem - Göncz Árpád Tiszavasváriban 2.

Török voltam az Egri csillagokban 6.