Embernyi idő

Sulyok József, 2013. máj. 31.

---

Két part között, mélység fölött,
sorsunk kötötte kötelék,
tart irányban, létezésben,
bolyongásunk peremén.

Míg feszes az életfonal,
nyertesként rázzuk a csengőt,
töretlen magabiztossággal,
hajtjuk igánkba az időt.

A gondtalanság vélt gondja,
rólunk, mint a harmat lepereg,
mert még magabiztosan tart
a térben, az ifjonti pajzs, nyereg.

Fent fény, remény van, tükrözés,
az idő nem, csak a tér számít,
csalóka halhatatlansággal,
vakmerő időtelenségre ámít.

Ahogy foszlik szirten a zsiger,
lanyhul a féktelen szárnyalás.
Magasodik a mélység alja,
s terjed a fénytörő árnyalás.

Az elpazarolt, gyűrt időt,
álmainkban visszavennénk,
s más, fordítva forgó síkjában,
az elmúlás értelmét keresnénk.

Hogy ne terülne ránk sebesen,
az öregvő, fénytörő árnyék,
s ne szakadna ily gyorsan félbe,
e lidérces, emberi színjáték.

 

Kapcsolódó cikk:

Ennyi, s ilyen volt…

 

---

Facebook Twitter GoogleStartlap

Hozzászólások