Embernyi idő
Sulyok József, 2013. máj. 31.

Két part között, mélység fölött,
sorsunk kötötte kötelék,
tart irányban, létezésben,
bolyongásunk peremén.
Míg feszes az életfonal,
nyertesként rázzuk a csengőt,
töretlen magabiztossággal,
hajtjuk igánkba az időt.
A gondtalanság vélt gondja,
rólunk, mint a harmat lepereg,
mert még magabiztosan tart
a térben, az ifjonti pajzs, nyereg.
Fent fény, remény van, tükrözés,
az idő nem, csak a tér számít,
csalóka halhatatlansággal,
vakmerő időtelenségre ámít.
Ahogy foszlik szirten a zsiger,
lanyhul a féktelen szárnyalás.
Magasodik a mélység alja,
s terjed a fénytörő árnyalás.
Az elpazarolt, gyűrt időt,
álmainkban visszavennénk,
s más, fordítva forgó síkjában,
az elmúlás értelmét keresnénk.
Hogy ne terülne ránk sebesen,
az öregvő, fénytörő árnyék,
s ne szakadna ily gyorsan félbe,
e lidérces, emberi színjáték.
Kapcsolódó cikk:
Facebook Twitter GoogleStartlap
2022.augusztus 08., hétfő / 14:23