Kókuszdió - A fáraó diója

Sulyok Józsefné, 2013. jan. 11.

A kókuszdió történetét homály fedi, mert ma is vitatkoznak azon, hogy a Föld melyik részéről terjedt el. A legvalószínűbb, hogy Indonéziában és Malajziában termesztették az első kókuszpálmákat, és innen vitték szét a hajósok a Ráktérítő és Baktérítő közti trópusi vidékekre, melyek ma is a kókusz élőhelyei.

A kókuszdió a kókuszpálma termésének a magja. A termés héját leszedéskor eltávolítják, így hozzánk már csak a jól ismert barna színű, kemény héjú csemege jut el. A kókuszpálma meglehetősen veszélyes, minden évben több száz, köztük nagyon sok halálos baleset történik, mivel a szedők leesnek a 18-30 méteres fáról, fejükre esik a kókuszdió. A kókuszdió belső húsához úgy juthatunk a legkönnyebben, ha kezünkben tartva a kalapács élével a dió felső harmadát nem túl nagy, de alapos ütésekkel körberepesztjük. Így szabályos módon tudjuk leválasztani a dió tetejét, hasonlóan ahhoz, mint amikor egy lágy tojás felső részét csapjuk le a késsel.

A korai szanszkrit írások szerint Indiában nagyon fontos volt a kókuszpálma, úgy is hívták, hogy „lapka vriksha”, ami annyit jelent, hogy „az élet minden szükségletét adó fa”. A kókuszdió Indiából az arab tengeri kereskedőkön keresztül jutott el Kelet-Afrikába kb. 3000 évvel ezelőtt. Marco Polo utazásai során Indiában és Szumátrán találkozott a kókusszal, és nagy hatást gyakorolt rá. Elnevezte Fáraó diónak, mivel tudta, hogy a 6. században az arabok Egyiptomba is elvitték a diót. A 16. században Magellán hajóinak legénységét Guam szigetén a bennszülöttek által adott kókuszdiók mentették meg az éhenhalástól és a kiszáradástól.

Az útleírások és a beszámolók ellenére a trópusokon kívül élők számára a kókuszdió ismeretlen volt egészen a 19. századig. Ekkor azonban egy angol, J. W. Bennett, értekezést írt róla, melyben arról számol be, hogy a héjából készült fa-szén jól tisztítja a fogakat, vagy a kókuszvíz kiváló ránctalanító szer. Ez a mű felkeltette az érdeklődést a kókusz iránt. Az 1900-as évekre már nemcsak gyógyászati, hanem táplálkozási szempontból is népszerűvé vált, mivel az édességgyártók előszeretettel alkalmazták a kókuszreszeléket süteményekben, csokoládékban.

Jelenleg a legnagyobb kókusztermő országok Malajzia, Indonézia, Sri Lanka, India és a Fülöp-szigetek. Ezekben és más trópusi országokban még ma is sok babona és hiedelem kapcsolódik a kókuszdióhoz. Észak-Indiában a termékenység szimbólumaként kezelik. A szamoák azt hiszik, hogy a földre leesett kókuszdió már valakié, és aki jogtalanul elveszi, azt majd a szellemek gyötörni fogják.

Thaiföldön a friss kókuszdió az első szilárd étel, amit a csecsemő eszik, és egy pap eteti meg vele. Új-Guineában ma is azt hiszik, hogy a kókuszpálma annak az embernek a fejéből nőtt ki, aki először halt meg a szigeten. Balin a nőknek még érinteni is tilos a kókuszpálmát, nehogy magukba vezessék a termékenységet, és még több gyerek szülessen. Ezek a hiedelmek is mutatják, hogy a kókuszdió rendkívül fontos szerepet tölt be a trópusi emberek mindennapjaiban.

A modern tudomány eszközeivel számos vizsgálatot végeztek a kókuszdió emberi szervezetre gyakorolt hatásai tekintetében. Kimutatták, hogy külsőleg a kókuszzsír segít a hajregenerációjában, és gyorsítja a sebgyógyulást. A táplálkozással kapcsolatos vizsgálatok egyik középpontja a kókuszzsír, mely ugyanolyan telített zsírokat tartalmaz, mint az állati zsiradékok, ezáltal káros lehet a szervezetre. A kókuszhús hihetetlenül gazdag ásványi anyagokban és nyomelemekben. A másik középpont a kókuszvíz hatásának vizsgálata, mely összetételében nagymértékben különbözik a kókuszhús anyagaitól.

Kimutatták, hogy nagy sportteljesítmények után a kókuszvíz fogyasztása helyreállítja a só és a vízháztartást, és lényegében olyan hatása van, mint az ún. fiziológiás sóoldatnak, azzal a különbséggel, hogy nemcsak nátriumot, de magnéziumot, kalciumot és káliumot is tartalmaz.

A cukorbetegségben szenvedők számára nehézséget jelent, hogy a fehér lisztből készült ételek jelentős mértékben emelik a vércukorszintet, így ezekből csak minimális mennyiséget fogyaszthatnak. A kókuszból lisztpótló terméket, ún. kókuszlisztet lehet készíteni, melynek a vércukoremelő képessége messze elmarad a fehér kenyértől. Az egyetlen hátránya a kókuszlisztnek, hogy magas a zsírtartalma, melyet az előállítás során csökkenteni kell.

A népgyógyászatban a kókuszdiót a trópusi tapasztalatok alapján számos betegségekre alkalmazzák. A kókuszvizet lázcsillapításra, gyomorégésre, fejfájásra, szíverősítőnek fogyasztják. A dió fehér húsát pedig fertőzések eseten adják. A fenti hatások tudományos módszerekkel nem bizonyított.

Kapcsolódó cikk:
A giga magvú ébenkókusz

Banán, kicsit másképp